Hindu filozófiai rendszerek

Az indiai bölcselet forrásai a Védák és az Upanisádok. A négy Véda: Rig-véda, Jadzsur-véda, Száma-véda, Athara-véda, mintegy hindu evangéliumok. Ezeknek folytatása az Upanisádok és a Védánta, a kommentárok.

Időszámításunk első századaiban hat hindu bölcseleti rendszer (darsana) alakult ki. E rendszerek nagyjából megegyeznek abban, hogy az emberélet szenvedés, de ez kiküszöbölhető, ha elérjük a teljes igazságot, ami azt is jelenti, hogy a szenvedés egyeduralma tévedés. Az indiai bölcselet abban különbözik a nyugatitól, hogy az ember egyéni haladását szolgálja, végeredményben a megszabadulását. Szenvedésünk oka tehát, hogy nem ismerjük igazi valónkat – magunkat, szellemünket, mely mélyebb a személyiségünknél. Ez a tudatlanság az avidja. Az emberi lélek érzékeink révén testhez kötött, de csak addig, amíg igazi lényének tudatára ébred. Ekkor – a hindu filozófiák szerint – bekövetkezik a móksa: kiszabadul az örök körforgás, az újraszületések láncolatából.

A darsanák egzakt filozófiája a Krisztus utáni első évszázadokban alakult ki, tanításmagvuk, világszemléleti módjuk azonban az ősi múltból származik. Innen indult az a szellemi fejlődés, amelynek során a filozófusok nemzedékei a mágikus rituálékból és az áldozati misztikából megalkották a logika (njája), a természetfilozófia (vaisésika, szánkhja), a meditatív aszkézis (jóga) és a metafizika (mímánszá, védánta) komplex bölcseleti rendszereit.

A hindu filozófia és vallás között nem volt határozott különbség (csakúgy, mint a középkori Európában). Azonban az indiai filozófia nem hasonlítható az európaihoz. A darsanák – bár olykor a gondolati absztrakció szinte legvégső határáig is eljutottak – hűek maradtak mágikus-misztikus eredetükhöz, és így létszemléletük lényegesen eltér az európai gondolkodástól. A leglényegesebb különbség az, hogy amíg az európai („modern”) gondolkodásmód valamit szemlél, valamit keres, addig a darsanák nem annyira a szemlélet tárgyában, mint inkább magában a szemlélés folyamatában, a megismerés misztériumában keresik a lét végső igazságát. Erre utal a darsana szó jelentése is: „látásmód”, „megtapasztalás”, „felfogás”, „nézőpont” (szanszkrit drs: „néz”).

 

 A klasszikus hindu filozófia hat rendszere (darsanája):

1. Njája

„szabály”, logika

Kísérlet a logika (és a retorika) érvényes szabályainak meghatározására. A Njája szerint az igazság ismerete a megszabadulás elérésének eszköze.

Fő műve: Aksapáda Gautama: Njája-szútra

2. Vaisésika: „megkülönböztetés”, fizika (természetfilozófia és ismeretelmélet)

E rendszer szerint a természet örökkévaló és oszthatatlan atomokból áll. Nem annyira a megismerés módjával foglalkozik, mint inkább azzal, hogy mire vonatkozik a megismerés.

Fő műve: Ulúka Kanáda: Vaisésika-szútra.

A 10. századra a két rendszer (Njája és Vaisésika) fokozatosan összeolvadt, majd a 13. századra megjelent az „új Njája” (Navanjána). Később kialakult belőle a formális logika. Ez az egyetlen eset, hogy Indiában a filozófia elszakadt a vallástól (kivéve a modern kort). A Vaisésika gyakorlatilag kihalt.

3. Szánkhja:

„számbavétel”.

A létezés alapvető kategóriát veszi számba (ontológia). Dualista tan: a kozmosz két alapelve a Természet (Prakriti) és a (megszámlálhatatlan) Lélek (Purusa). A Természetet három minőség vagy kötőerő (guna) és azok kombinációi alkotják.

Első fennmaradt műve: Ísvara Krisna: Szánkhja-káriká. Legendás alapítója, Kapila Szánkhja-szútra c. műve elveszett.

4. Jóga:

„igázás” vagy „egyesülés”

Átvette a Szánkhja kozmológia nagy részét. Lételméleti térkép, mely a tudati folyamatok megfigyelésével és elcsendesítésével elvezeti a Lelket a Természettől való elkülönüléséhez (kaivalja).

Fő műve: Patandzsali: Jóga-szútrák

 

5. (Púrva) mímánszá:

 (korábbi) vizsgálódás, kutatás

Feladatául az örökkévaló Védák megfelelő értelmezését, rendszerbe foglalt magyarázatát tekinti, és a rituális cselekedetekkel foglalkozik. Központi eleme a dharma vagy erény fogalma.

Fő műve: Dzsaimini: Mímánsza-szútra

6. Védánta (uttara mímánszá):

a „Védák vége”

Központi témája a valóságról szerzett tudás vagy közvetlen belátás (dnyána). A védánta advaita (kettősséget elutasító) iskolája szerint az egyéni lélek (Átman) nem különbözik az abszolútumtól (Brahmantól). Ezt jelenti a nagy mondás: „Te Az vagy” (Tat tvam aszi).

Fő műve: Bádarájana: Brahma-szútra. Az első fennmaradt kommentár a legnagyobb indiai filozófusnak tartott Sankarától származik (8. sz. körül).

A felsorolt hat darsana-irányzat közül a Szánkhja és a Jóga iskola terjedt el leginkább a nyugati világban. Ennek érthető okai vannak. Lételméletük nem bonyolódik bele túlságosan a hindu filozófia elvont kategória-rendszerébe, hanem aránylag egyszerű fogalmakat használ. Tanításaik nem maradnak meg az absztrakció síkján, hanem megmutatják a feltárt igazsághoz vezető megvalósítási utat is.

A jógával kapcsolatban szintén ezt a kettő darsanát kell megemlíteni: a Szánkhja, mint „elméleti leírás” és a Jóga, mint „gyakorlati útmutató”.  Ebből a szempontból a két iskola jól összeillett. A „számvetés”, a Szánkhja képezte az elméletet, az „Igázás”, a Jóga pedig azt az aszketikus törekvést, ami a tudat káros tartalmainak lebírásával, „leigázásával” megvalósította a filozófia végső célját, az abszolút lelki és szellemi szabadság állapotát. A két irányzat rokonsága már az indiai vallásfilozófusoknak is feltűnt, s már a korai időktől kezdve közös néven, Szánkhja jóga iskolának nevezik őket.

Szánkhja

A hinduk a Szánkhját legősibb darsanájuknak tartják. E filozófia legfőbb célja a szellem (Purusa) felszabadítása az anyagból (Prakriti).

A „szánkhja” szanszkrit kifejezés szó szerint „számot”, „számlálást” jelent. Erre az etimológiára egyes kutatók azt a magyarázatot adják, hogy a Szánkhja filozófia eredetileg nem állt másból, mint az Upanisadokból jól ismert lételemek, princípiumok „számbavételéből”. Ez a magyarázat bizonyos fokig jogosult, hiszen az indiai filozófia kedvelt módszere volt a legfontosabb fogalmak számbavétele, felsorolása, és különösen érvényes ez a Szánkhja iskola művére.

A „szánkhja” szó értelmezésénél azonban nem szabad megfeledkeznünk a fogalom mélyebb, a filozófiai célt is magába foglaló jelentésköréről. Ísvarakrisna művét olvasva egyértelműen kiderül, hogy a Szánkhja messzemenően többre törekszik a fogalmak puszta „leltározásánál”. Célja a valóság tényeinek (tattva) megállapítása, ama princípiumok számbavétele, amelyek a valóságot képezik, s amelyek a valóság megtapasztalásához elvezetnek.

Eme valóság középpontjában az első számú tattva, a minden tapasztalóban bennerejlő Emberi Szubjektum (Purusa) áll. Az ő látó szeme előtt bontakozik ki a Természet (Prakriti), az objektivitás ellentett princípiuma. Kettejük érintkezése feszíti ki a személyes létezés „tudati” és „anyagi” elemekből szőtt hálóját, a világ képéről alkotott ama hálót, amibe önös ítéleteinkkel, minősítéseinkkel és irányultságainkkal reménytelenül belegabalyodunk, s ami legnagyobb szenvedéseinket okozza.

A jóga nézőpontja

A jóga se nem vallás, se nem filozófia, mégis az utóbbiként emlegetik. A jógának nincsen semmiféle határozott, körülírható, rendszeres bölcselete. Ennek az oka az, hogy a jóga a valóságra törekszik, és az szavakkal, fogalmakkal teljes egészében át nem fogható. Minden filozófiának vannak alapelvei, dogmái, amik hátráltatják az elmét a szabad gondolkodásban és kutatásban. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a filozófia haszontalan tudomány, sőt az igazi jógához a filozófia vezetheti el a törekvőt, megértetve vele ezt, hogy az értelmi szimbólumokon át kell lépni, hogy felfoghassuk a valóságot. A szabad elme úgy tekint a bölcseleti rendszerekre, mint az ezerarcú valóság különböző nézőpontjaira. Minden filozófiai rendszer szinte csak „szemüvege” alkotójának, de nem lehet abszolút valóságok teljes kifejezője.

A jóga tehát nem bölcseleti rendszer, hanem darsana: „nézőpont”, túllép a filozófiák nézetein.

 

forrás:

Dr. Weninger Antal: Az idő partján

Farkas Attila Márton és Tenigl-Takács László: Ísvarakrisna: A számvetés megokolása (Szánkhja-káriká) előszó