Burn out – a túlpörgetett életmód veszélyei

Lelki egészségünk a mindennapi sikeres munka elengedhetetlen feltétele. Sokan küszködünk nap mint nap, hogy eleget tegyünk az elvárásoknak. Legyünk bármilyen jó szervezők is, néha túl sok a dolgunk, és többfélét akarunk egyszerre tenni. Kezdődik az elégedetlenség önmagunkkal, úgy érezzük, képesnek kellene lennünk a feladatainkra, meg kell oldani egyszerre az összes gondot, hiszen bizonyos szempontból minden fontos.

A burn out, vagyis a kiégés szindróma krónikus érzelmi megterhelések, stresszek nyomán fellépő fizikai, érzelmi és mentális kimerülés, amely a reménytelenség érzésével, célok és ideálok elvesztésével, súlyos esetben depresszióval jár, s melyet a saját személyre, munkára, illetve másokra vonatkozó negatív érzelmek jellemeznek.

A kiégéssel kapcsolatban az első és legfontosabb védekezés, hogy tudatosítsuk magunkban a burn out veszélyének meglétét. Mindenki, aki veszélyeztetett munkakörben dolgozik, tudatos életvezetéssel készüljön fel a kiégés elkerülésére.

Közvetlenül veszélyeztetett munkakörök, ahol jellemző, hogy közvetlenül rájuk zúdul a velük kapcsolatba jutó emberek problémája:

  1. Orvosok, nővérek
  2. Pedagógusok
  3. Ügyfélszolgálaton, reklamáción dolgozók
  4. Vezető beosztású személyek
  5. Rendőrök
  6. Katasztrófa helyzetben segédkezők (tűzoltók, mentősök, humanitárius szolgálat alkalmazottai)
  7. Telefonos ügyintézők
  8. Ügynökök

A kiégés kialakulása egy 12 lépcsős folyamat. A szakaszok élethelyzettől, személyiségtől függnek. Minél korábbi állapotban ismerik fel, hogy baj van, annál könnyebben lehet segíteni.

 

1. szakasz: A bizonyítani akarástól a bizonyításkényszerig

A bizonyítani akarás önmagában természetes velejárója az életnek. Ha viszont kényszerré válik, akkor egy cél érdekében mindent feláldozni kész valaki. Pl. tökéletes szakember, eszmei családfő, szuper anyuka, nélkülözhetetlen munkatárs… A csapda ott van, hogy jutalmazással, elismeréssel a környezet is támogatja ezt a fajta ideálhajszolást.

Mi segíthet ekkor?

Ilyenkor segít a veszélyeztetettség felismerése és annak a pontnak a megtalálása, ahol a bizonyításból kényszer lesz. Nagyon fontos a saját természet és életritmus (újra)megtalálása, illetve az ahhoz való alkalmazkodás.

 

2. szakasz: fokozott erőfeszítés

Ha a bizonyításkényszer kialakult, akkor egyre sürgetőbbé válnak a különböző feladatok. A lelkiismeretességre, idealizmusra, elkötelezettségre hivatkozva magyarázzák az állandó túlterheltséget.

Erre a szakaszra jellemző, hogy az illető már nem tudja kiadni a kezéből a feladatait, mert mindent neki kell végeznie. Ilyenkor kell gondolnunk a kontrolvesztéstől való félelemre: mi lesz, ha nem én irányítom a dolgokat, ha valamiről nem tudok? A félelem az, hogy esetleg csökken a teljesítmény, és ezzel együtt az önértékelés is.

Megint csak nehéz kívülről észrevenni azt, hogy valami nincs rendjén, hiszen a környezet az ilyen embereket szorgalmasnak, célratörőnek tartja. A bizonyítási kényszer egyre fokozódik, a fáradtság már állandósul, aminek következtében mégiscsak csökken az eredményesség. Ez nem a képességek hiánya, hanem a kezdődő kiégés jele.

Mi segíthet ekkor?

A legbiztosabb segítség a veszélyeztetett ember számára a legnehezebbek egyike: a feladatok, munkák egy részének leosztása. Ennek következtében ismét javulhat a teljesítmény. A „kevesebb több” elve jó segítség lehet. Nagyon fontos a kialakuló félelmek megfogalmazása, tudatosítása.

 

3. szakasz: A személyes igények elhanyagolása

Minél inkább a munka, a feladatvégzés kerül a középpontba, annál kevesebb idő jut a személyes igények kielégítésére. Ez odáig vezet, hogy a kiégésnek indult ember elfelejti befizetni a számláit, bevásárolni vagy a szerettei születésnapját megünnepelni.

Eltűnik mindaz az életükből, ami korábban személyes jólétüket segítette: az érzelmek, a szerelem, a humor, a vidámság. Mondhatni elkomorulnak. Gyakran visznek haza munkát. Megjelennek a káros szenvedélyek.

Mi segíthet ekkor?

A felismerés az első lépés. Majd fel kell térképezni az elintézetlen ügyeket, listát készíteni a fontossági sorrendről. A korábban örömöt jelentő kikapcsoló tevékenységekről is érdemes beszélni. Előre megtervezett napi- és heti rend segíthet a kiegyensúlyozottság visszaállításához.

 

4. szakasz: A személyes igények és a konfliktusok elfojtása

Az érintettek ebben a szakaszban érzékelik a kiegyensúlyozatlanságot, a belső konfliktust. Ekkor már kezdik komolyan venni az egészségüket. Érzik, hogy jobban kéne vigyázniuk, ugyanakkor még mindent megtesznek azért, hogy a környezetük ne vegye észre, mennyire aggódnak.

Természetesen ez a belső konfliktus terhes és hátráltatja a teljesítményt, ezért elkezdik ezeket az érzéseket hárítani, mintha csak a munka akadályai lennének, nem pedig figyelmeztető, óvó jelzések. A környezet jelzéseire bezárkóznak, a testi kimerültség jeleire úgy reagálnak, hogy igyekeznek még többet teljesíteni.

Mi segíthet ekkor?

A kívülről érkező vélemények komolyan vétele mellett az alvás és a mozgásigény rendszeres napi beosztása még megállíthatja a folyamatot. Ilyenkor a beszélgetés témája a magunk iránti felelősség, az intő jelek komolyan vétele.

5. szakasz: Az értékrend megváltozása

Az eddigiekben már megtanultak lemondani igényeikről, melynek következtében lassan felborul a természetes értékrend is. A szükséges és kevésbé szükséges között már nem tudnak különbséget tenni.

Az időérzékük is megváltozik: a múlt, vagy a jövő kevésbé fontos, mint az adott pillanatok. Az ítélőképesség deformálódik: a gyermek, a házastárs, akiknek szüksége lenne rájuk, az idegeikre mennek, mert feltartják őket a munkájukban.

Mi segíthet ekkor?

Ekkor már elszigetelődés veszi kezdetét, melynek végén a veszélyeztetett egyedül marad. Érdemes a személyes értékrendet áttekinteni: Mi fontos jelenleg az életemben? Mi a sorrend? Mi lenne az a sorrend, ami kielégítene, amire vágyom? Milyen lépések tehetők azonnal ennek megvalósulásáért?

 

6. szakasz: A fellépő problémák tagadása

A 3. szakaszban kezdődött meg az igények figyelmen kívül hagyása. Itt ez felerősödik, kiteljesedik. Minden megszűnik létezni, ami akadályozza őket a teljesítményükben. A környező világgal való kapcsolat vész el.

Nem marad idejük arra, hogy ápolják kapcsolataikat, mindez nyomasztó teherré válik. Beszűkül a gondolatviláguk is. Fokozódik az elmagányosodás.

Mi segíthet ekkor?

Ha az érintetteknél feltűnik a cinizmus, vagy nem tudnak olyan eseményről, amiről az egész város beszél, ha a baráti, családi meghívások nem kellemes időtöltést jelentenek, akkor csökkenteni kell a terhelést. Ennek első lépése, ha beszélnek állapotukról. A változás a letagadott valóság kimondásával kezdődik.

 

7. szakasz: Visszahúzódás

Már nem hatnak rájuk a környezeti hatások, az érzelem kicserélése elmarad. Ezért a saját forrásaikból kell fedezniük a remény és tájékozódás igényeit. Ennek a végkifejlete a magányos szigetre vágyódás. Ugyanakkor megjelenik a belső félelem is az elmagányosodástól.

Mi segíthet ekkor?

Belátni először, hogy mindenkinek szüksége van emberi kapcsolatokra.

 

8. szakasz: A magatartás és viselkedés megváltozása

Ekkor elvész a külső vélemények meghallgatásának a képessége, mert minden kritikaként hat. Nem tud különbséget tenni a kritika és a mások figyelmessége, aggódása között. A kapott szeretetet nem veszi észre, mert őt nem lehet szeretni.

Radikális változások jellemzők: ivás, dohányzás, vagy épp azok hirtelen elhagyása. De a falánkság vagy a hirtelen fogyókúra is ide sorolható. Ha valaki mindig csinosan öltözött, de újabban elhanyagolja a külsejét, vagy fordítva, szintén jelzés értékű. E változások a szélsőségek mentén alakulnak ki.

Mi segíthet ekkor?

Fel kell térképezni az érintettel, milyen változásokat lát a magatartásában, viselkedésében. Így könnyebb motiválni a változtatásra. A cél ekkor a kritika és a mások jó szándékú véleménye közötti különbségtétel visszanyerése. Fontos ekkor az együttérzés, a szeretet, mert a kiégésnek indult ember már amúgy is beszűkült.

 

9. szakasz: Deperszonalizáció

Az önérzékelő képesség elvesztését jelenti. Az előző szakaszokban elveszett a külvilággal való kapcsolat, most a belvilág is elkezd távolodni. Ez megnyilvánul abban pl., hogy az orvos által diagnosztizált betegség hidegen hagyja, mintha nem is róla lenne szó. Idegennek érzi a testét. A veszélyes és a semmiség között nem tesz különbséget.

Mi segíthet ekkor?

Ekkor már nagyon égető a szakember felkeresése. Gyakran a lelki gondozók feladata meggyőzni a veszélyben lévőt, hogy megtegye ezt a lépést.

 

10. szakasz: Belső üresség

A belső üresség érzése nagyon zavaró, ezért azt igyekszenek valamilyen módon megtörni. Kábítószerrel, futó kalandokkal igyekszenek feltölteni az űrt. A csalódás azonban fokozza a szorongató érzést. Gyakran kialakulnak pánikrohamok, fóbiák. Ezek a rohamok jelek, és nem tünetek, így a mélyebb gyökereket kell keresni, s nem csak a félelmekkel foglalkozni.

Mi segíthet ekkor?

Szükséges a pszichoterápia, szakember vezetésével.

 

11. szakasz: A depresszió

Aki eddig eljut, az életet reménytelennek, kilátástalannak, örömtelennek látja. Ekkorra elhatalmasodik a kétségbeesés, a kimerültség. Az alvás már nem pihenés, állandó a fáradtság, minden nagy erőfeszítésbe kerül. Gyakran fel sem akar kelni. Amikor a környezet erősködik, csak romlik a helyzet. Az ágyban biztonságban érzi magát. Számolni kell az öngyilkosság veszélyével is.

Mi segíthet ekkor?

Minél hamarabbi orvosi segítség. Fokozottan kell ügyelni az öngyilkossági veszélyre.

 

12. szakasz: A teljes kiégettség

Kevesen jutnak el eddig, mert általában hamarabb kapnak valamilyen segítséget. Ekkora már olyan erős a testi és a lelki megterheltség, hogy életveszélyes állapotról beszélhetünk. A kialakult pszichoszomatikus betegségek kórházi kezelést igényelnek.

A szakaszokban felsorolt jelenségeket ki-ki már ismerheti a mindennapi életből. Ha csak rövidebb időre lépnek fel, még meg lehet velük birkózni. A burn out veszélye akkor lép fel, ha folyamattá érnek a szakaszok.

 

forrás:

http://eletmodkozpont.hu/eletmod/cikk/burn-out-a-tulporgetett-eletmod-veszelyei